Portré – a rendőr ezer arca (9. rész)

Portré – a rendőr ezer arca (9. rész)

Balogh Edit

„A sport önfegyelemre, kitartásra nevel, kikapcsol, a csapatsport pedig közösségi élmény” – vallja Papp Zoltán rendőr alezredes, aki azon ritka tanárok egyike, aki nemcsak követel, de példamutatással ösztönzi diákjait. A tanév vége felé közeledve beszélgettünk sportról, zenéről, az élet napos oldaláról.

Már kiskoromban nagyon szerettem mozogni, futkározni. Általános iskola alsó tagozatban rátaláltam a pingpongra. Az udvarban felállítottunk egy konyhaasztalt, téglákat tettünk rá, fogtunk két faütőt. Idővel tovább fejlődtem, és elkezdtem versenyezni. Kis faluban nőttem fel Békés megyében; akkoriban még voltak járási versenyek, ahonnan egész jó eredményeket hoztam. Hazatérve anyukám mindig kérdezte: „Milyen érmet hoztál, kisfiam?” Ezüst, bronz vagy arany – a legtöbbször ott lapult valamelyik a zsebemben. Középiskolában megyei második lettem. A pályaválasztáskor a sport mellett a történelem is foglalkoztatott, de végül orosz-testnevelés szakon végeztem, és mellette röplabda szakedzői képesítést szereztem.

Melyik volt az a sportág, ami mellett a tanulmányaid után is kitartottál?
A futás és a kerékpár. Mindig kerékpárral járok. Nem is sportnak veszem, hanem közlekedési eszköznek. Jó, mert az ember gondolkodhat a napi feladatain, nézelődik, ráadásul mozog is. Esőben, hóban, fagyban, hacsak nem irreálisak a viszonyok, két keréken jövök-megyek. Ami a futást illeti, szoktam futni a töltésen, hosszabb-rövidebb távokat, 5-6-8 kilométert, és persze az iskolában. A tanulókkal szeptemberben kezdjük az alapkiképzést, én pedig a mai napig ugyanúgy végig futom velük valamennyi távot. Ez jó nekem is, mert így a futás része a mindennapjaimnak. A tanulóknak a leghosszabb táv nyolc kilométer. Ha bele is sétálnak néhányan párszáz métert, teljesítik, pedig sokan, amikor meghallják a követelményt, máris tiltakoznak, hogy nem tudják lefutni. Néha nagyon sok rábeszélésre van szükség, szinte pszichológusnak kell lenni, de mindenki megcsinálja. Rendszeresen járunk atlétika versenyekre is, ahol nem az a lényeg, hogy elsők legyenek, hanem, hogy önmagukat győzzék le, a kishitűségüket. Volt olyan tanítványom, aki azelőtt soha nem vett részt versenyen, nem is akart eljönni, végül mégis felállhatott a dobogóra. Ez nekem még nagyobb sikerélmény, mint ha én érek el eredményt. A pályám kezdetén mindig az vezérelt, hogy elsők legyünk (persze most is fontos), de most már azt vallom, hogy a tanulóknak is sikerélményt kell nyújtani, és az előkelő helyezés nem mindenható. Legyen a nyolcadik, vagy tizenötödik, csak érezze jól magát, legyen büszke, hogy végig csinálta, teljesítette a távot. Néha az utolsónak nagyobb sikere van, és jobban biztatják, mint az élmezőny versenyzőit. Gondoljunk csak az olimpián nagymedencében debütáló afrikai „angolnára”, Eric Moussambanira, a jamaicai bobcsapatra, vagy a sasnak becézett brit síugróra. – Róla film is készült (Eddie, a sas). Lehet, hogy nem ő volt a legtehetségesebb, de az akarata, kitartása legyőzött minden akadályt. A BM tanintézeti terepfutó bajnokságon én is elég sokszor elindultam az elmúlt húsz évben. A hegyes-völgyes terep sokkal nagyobb kihívás, mint az Alföld, az ember gyorsan kifogy a szuszból. Viszont jó a levegő, a társaság, szép a táj.

Volt olyan verseny, ami valamiért különösen emlékezetes?
Az országos atlétika bajnokság 2004-ben. Akkor vettünk részt rajta először, az volt a bemutatkozásunk. Felkészültünk, elmentünk, és megnyerte a csapat. Olykor az időjárási viszontagságok is borzolják a kedélyeket. Egyszer Zánkán versenyeztünk szakadó esőben. Csúszós volt a terep, de mindenki megcsinálta. – Valódi küzdelem volt.

Ha jól tudom, egy másik, ugyancsak vizes küzdelmet is fontolgatsz mostanában.
Így van. A vizet mindig is szerettem. Habár elég korán megtanultam úszni, a hosszabb távokra sokáig vártam. Volt egy jelentős születésnapom, az ötvenedik, amikor elém került a Balaton átúszás kiírása. A fél évig tartó felkészülési idő alatt egyre hosszabb távoknak vágtam neki, kezdetben csak medencében, azután nyílt vízen is – a sándorfalvi tóban és a Tiszában.

Az elmúlt hat évben háromszor is átúsztad a tengerünket. Mivel űzöd el az unalmat azalatt a gyenge két és fél óra alatt?
Próbálom elterelni a figyelmemet, hogy ne magára az úszásra koncentráljak: nézem a többieket, a tájat, a túlpartot, esetleg a segítő hajókat, hogy történt-e valami, a rendőri biztosítókat, a helikoptereseket. Arra gondolok, hogy milyen jó lesz, ha majd beérek, és felmászom a lépcsőn.

A sport mellett a zene is dobogós az életedben.
Általános iskolában énekkaros voltam, szolfézsra, és egy évig zongorázni is jártam. De a tényleges zenélés később jött. A főiskola alatt az akkori Szovjetunióban voltunk féléves részképzésen, és volt két-három ember, aki nagyon jól gitározott. Akkor határoztam el, hogy én is megtanulok. Megmutatták, hogy fogjam az akkordokat. Így kezdődött. Amikor hazaértem, önszorgalomból vettem kottákat. Amatőrnek vallom magam, de ha esemény van, akkor a kisebb társaságokat elszórakoztatom. Sokféle, leginkább magyar slágereket, rockzenét játszom. Amikor 50 éves lettem, kitaláltam, hogy az ismerőseimnek, barátaimnak adok egy nagyobb szabású koncertet. Végül egy 50 főnek szóló műsor lett belőle a repülőtéren.

Rock rajongóként mennyire követed az utóbbi évek könnyűzenei repertoárját?
Figyelem a zenei élet alakulását. Olyan műfajok is megtetszenek, amiket régebben egyáltalán nem szerettem, például a rap. Van néhány magyar előadó, akik kicsit lágyítják a jellegzetes hangzást.

Gondolom, ez a fajta nyitottság a fesztiválszezon idején is jól jön.
Igen, sokféle fesztiválon megfordultam már: a soproni Volt Fesztiválon, a SZIN-en, Tokajban, a Szigeten, Kapolcson. Vittem sátrat, egy hétig vagy két-három napig én is együtt éltem a tömeggel. Az utóbbi időben inkább csak a szegedire megyek ki. A fesztiválokon az embereket összeköti a zene szeretete, nagyon elfogadók a másikkal szemben, új közösségek alakulnak. Ráadásul a mostani fesztiválok nagyon sokoldalúak. Nemcsak zene van, hanem rengeteg program, például bátorságpróba, drótkötélpálya, népművészeti kiállítás. Egyszer még vietnami vízibábozást is láttam.

Ha nem zenéről és sportról van szó, mi az, amivel szívesen töltöd a szabadidődet?
Nagyon szeretem a kerti munkákat, a fűnyírás kifejezett kedvencem. A természetben, kinn lenni a mindenem. A tél megfog, úgy érzem, be vagyok zárva. Középiskolában az Országjáró Diákkör vezetője voltam. Havonta, kéthavonta elmentünk egy-egy tájegységre, és ott túráztunk. Bejártam egész Magyarországot – voltam a Pilisben, a Bakonyban, a Soproni-hegységben, a Mecsekben. Ha benti elfoglaltságról van szó, akkor nagyon szívesen játszom. Ugyan a fiam és a lányom már felnőttek, amikor havonta, kéthavonta összejövünk, mindig társasjátékozunk vagy kártyázunk. A lányom 5 éves volt, amikor megtanítottam neki az alapvető sakklépéseket. Elég jól sikerült, azóta sikeres sakkmester. A fiam pedig – a családban egyedüli reálosként – idén végez az egyetemen fizika-matematika szakon.

Te orosz szakra jártál, de régóta nem tanítod. A nyelvtanulók folyton arról panaszkodnak, hogy ha nem használják, fénysebességgel felejtik el, amit tanultak. Neked mi a személyes tapasztalatod?
A nyelvtant, ha jól megtanuljuk, kevésbe felejtjük el. A szavak és kifejezések könnyebben megkopnak. Aki nem beszél, az felejt. Én szerencsés helyzetben vagyok, mert a vejem, aki szintén sakkozó, orosz. Vele szívesen beszélgetek, így visszatérnek dolgok. Hamarosan pedig egy másik nyelvet kell újratanulnom – nyáron születik az első unokám.

Gratulálunk, és kívánunk hozzá neked és családodnak erőt és egészséget!

2018-05-31T06:55:39+00:00 2018. május 24.|
Szöveg méretezés
Kontraszt állítása