Portré – a rendőr ezer arca (11. rész) – interjú skandináv csavarral

Balogh Edit

Csavar, hiszen ezúttal nem rendőrrel, hanem az iskola pszichológusával, Hornyák-Simonyik Noémival beszélgetek. A csavar pedig nem svéd, hanem finn. De az alábbi színes, tartalmas beszélgetés melegebb vidékekre is elkalauzol.

Hogyan éled meg az adventi időszakot? Mit jelent számodra a várakozás?
Sok ember magát a karácsonyt várja, az ajándékozást, a napokat, amikor együtt a család, de nem tudják, milyen lesz, a legjobbat akarják kihozni belőle, és ha mégsem a várakozásoknak megfelelően sül el valami, az szülhet egyfajta hiányérzetet. Én, ha tehetem, az adventi időszakban még inkább a jelenre fókuszálok, és amennyire lehet, minden napot próbálok ünneppé tenni, és nem „csak” a karácsonyra készülni. Nem szeretem a rohanást. Próbálok kicsit lecsendesedni, és megnézem, hogy mi történik körülöttem. Jól esik ilyenkor a hidegben sétálni, érezni a sütemények illatát, megcsodálni a fényeket, a lobogó tüzet, vagy a kandalló mellett egy jó beszélgetés közben forralt borozni. Van egy sajátos romantikája ennek az időszaknak. Ez is lehet ünnep. Vagy az, hogy valakit megörvendeztetünk, vagy elmondhatjuk, hogy miért vagyunk hálásak. Ez az időszak a közös relaxáláson túl jó alkalom lehet arra, hogy az ember befelé figyeljen, átgondolja, hogy mi fontos neki, milyen értékek szerint él, vajon abba az irányba halad-e, amerre szeretne.

Mennyire érint meg a karácsonyi vásárok hangulata?
Egyszer-kétszer végig szoktam menni rajtuk, de nemigen vásárolok. A fogyasztói magatartással nem igazán tudok azonosulni. Viszont a furfangos óriáskerekeken kívül – mint amilyen most Szegeden is van – nagyon érdekel más városok adventi vására. Kíváncsi vagyok, hogy miben hasonló és miben más az itthonihoz képest. Helsinkiben azt láttam, hogy inkább a gyerekekre fókuszálnak. Érdekes volt, hogy farkasordító hidegben is jól szórakoztak az emberek. Sajátos kalapokat, helyi édességeket, forralt puncsot árultak. Egy karácsonyt Angliában is töltöttem. Ott nem 24-én ajándékoznak, hanem másnap reggel. A karácsony az ételeket tekintve megkülönböztetett figyelmet kap, ugyanis az angolok általában rengeteg mirelitet fogyasztanak, de karácsonykor hétfogásos lakomát csapnak.

Mi a legkedvesebb emléked a karácsonnyal kapcsolatban?
Talán az angliai karácsony – hogy ugyanolyan szeretettel tudtak fogadni, miközben én nem voltam családtag.

Gondolom, nem kimondottan karácsonyozni mentél Angliába.
Nyelvtanulási céllal mentem ki, miután megszereztem az első diplomámat (filmszakos szabad bölcsész). Kaptam egy tippet, hogy Bournemouth nagyon szép és érdekes hely. Egy természetvédelmi területen fekvő tengerparti kávézóban kezdtem dolgozni. Itt ismertem meg egy családot, akik elhívtak magukhoz, hogy ne egyedül töltsem az ünnepeket. Ez az út egyébként fordulópontot is jelentett az életemben. Egyszer éppen mosogattam, amikor eszembe ötlött, hogy én valójában még tovább szeretnék tanulni, és pszichológiát. Az életben és a filmekben is már nagyon fiatalon elkezdett érdekelni a személyiség, az hogy hogyan tudok segíteni magamnak és másoknak abban, hogy elérhesse a céljait, hogy megoldjon egy problémát.

És Finnország hogy került képbe?
Akkor már pszichológia szakon tanultam, és két ösztöndíjat is elnyertem. Egy félévet töltöttem kint. Törekedtem olyan kurzusokat felvenni, amik itthon nem tanulhatóak – például zenepszichológiát, vagy új oktatási technikákról szóló tárgyakat. Finnországról a legtöbben tudják, hogy az oktatás elég magas színvonalú, és nagyon szerettem volna ezt testközelből megtapasztalni. Már az egyetemen is színesebbek a módszerek, de az igazán szembetűnő különbségeket az általános iskolában láttam, ahová ellátogattunk. Például már ilyen fiatalon is választhatnak bizonyos tantárgyak közül. Jártam olyan iskolában, ahol két tanterem között üvegfal volt, átláthattál a másik terembe. Ez nem vonta el a figyelmüket, és nem is érezték magukat annyira elszigetelve egymástól. Véleményem szerint a csoportbontás, a szigorú válaszfalak inkább a versengést, míg a kevésbé szigorú határvonalak az együttműködést segíthetik elő. Az órák sokkal demokratikusabbak, gyerekközpontúbbak – és a házi feladatok is. Egy témát például az egyik csoport kisfilmben dolgozott fel, amihez tabletet használtak. Mindemellett zenélni tanulnak, van dráma óra, az iskolának óriási a jelmeztára. Óvodások, első osztályosok vásárt tartottak, ahol mindenki a saját kis pénzével gazdálkodott, így gyakorolták a számolást. Az iskolai közeg, a hangulat is merőben más: a gyerekek odajöttek hozzám beszélgetni, nyitottak, érdeklődőek voltak. Ami még nagy különbségnek tűnt, az volt, hogy a tanárok nagyon nagy tiszteletnek örvendenek odakint. A diákok, szülők teljesen megbíznak bennük, nem kérdőjelezik meg a módszereiket. Az iskolában volt egy nappali szobának nevezett nagy helyiség, ahová az összes dolgozó bejárt társalogni, nemcsak a tanárok. Minden héten átbeszélték a következő heti célokat. A legmegdöbbentőbb, hogy mindezeket egy nap alatt tapasztaltam.

Ami a meglepő dolgokat illeti, az utazásaidat illetően te is tudsz szolgálni néhánnyal. Észak után robogjunk dél felé. Honnan jött az ötlet, hogy elmenj a Bamako ralira?

A Bamakót először egy újsághirdetésben láttam. Izgalmasnak találtam. Aztán 2014 nyarán felhívott a nagybátyám, aki kamionsofőrként mindig is nagy világjáró volt, megkérdezte nem érdekelne-e egy „flúgos futam”, én pedig kaptam az alkalmon. Előtte persze tájékozódtam a kultúráról, megtanultam pár francia kifejezést. Ketten mentünk, 63-as rajtszámmal, de nem versenyeztünk, csak a futamot követtük, jótékonysági céllal vágtunk neki az útnak.

Mit vittetek az ottaniaknak? Volt támogatótok, aki az adományokat biztosította?
Rengeteg iskolai tanszert és élelmet ajándékoztunk. Szponzorunk nem volt, ismerősök segítettek, plusz a saját holminkat vittük. Én például az összes gyermekkori vagy nem használt ruhámat nagy dobozokban.

Milyen járművel szaggattatok a sivatagban?
Sajnos nem terepjáróban nyomtuk a gázt, hanem egy alacsonypadlós Opel Omegával, ami okozott pár érdekes pillanatot. A kisvárosokban veszélyes a közlekedés, a szamarak, tevék, emberek minden rendszer nélkül váltogatják a helyüket, rettentően figyelni kell, nehogy neki menj valakinek. A kinti kocsik jócskán kaptak az élettől, itt-ott hiányzik pár alkatrész belőlük. Mi is beálltunk a sorba, elhagytunk egy visszapillantót, volt defekt, kellett néhány dolgot szerelni útközben. Volt, hogy lapáttal ástuk ki az autót, vagy egy másik, erősebb kocsi húzott ki bennünket, mikor elakadtunk a sivatagban. Jártunk olyan magas hegységben, ahol a hóláncok is felkerültek az autóra, majd ahogy mentünk délre, már egy szál pólót és rövidnadrágot viseltünk az átlag harminc fokban. A sivatagban éjszaka a sátorban nagyon be kellett öltözni, mert többször fagypont közeli volt a hőmérséklet.

Az élelmiszer- és italutánpótlást hogyan oldottátok meg?
Otthonról is vittünk sok konzervet és magvakat, de a nagyobb településeken tudtunk venni ételt és italt.

Hány napos volt a túra?
Körülbelül három hetes.

Ennyi idő alatt előjöhetnek az összezártság árnyoldalai, főleg, ha nincs meg a közegváltás lehetősége.
Volt, hogy sokat nevettünk, volt, hogy nem értettünk egyet abban, hogy merre tovább. Marokkón, Mauritánián és Malin át utaztunk. Mauritániában még most is polgárháború van. Az egész ralis bolyt fegyveresek kísérték, mert veszélyes egyedül maradni ezen a helyen. Kifejezetten nem volt ajánlatos lemaradni a többiektől, és a közös táboron kívül éjszakázni. Mi ezt is megtettük már közel Bamakohoz. Miután eltévedtünk, olyan fáradtak voltunk, hogy meg kellett állnunk a vadonban megvárni a reggelt. Ha hangot hallottunk, felriadtunk, vadállattal viszont nemigen találkoztunk, leszámítva a vad tevéket és szamarakat, amik olykor elözönlötték az utakat. Aludtunk a mauritán határon is, mert ennyi járműnél akár egy napig is eltarthat a határátkelés. Ott mindenkitől ujjlenyomatot vettek és íriszvizsgálatot végeztek. Előre szóltak, hogy vigyünk valami kis ajándékot, különben lekapják rólunk a szemüveget.

A többi jármű nyilván adott valamiféle biztonságérzetet. Amikor nem tértetek le, milyen távolságra haladtak egymástól az autók?
A versenyen kívüli kocsik is fel vannak számozva, gyakran láttuk őket. A főbb szakaszokon lépten-nyomon autóba ütközöl, több száz van belőlük. Voltak, akikkel egy-egy útszakaszon összespanoltunk, és együtt mentünk tovább.

Hogyan készültetek fel az útra?
A legalapvetőbb az oltásokat felvétele volt, azután a tájékozódás. Egy messzi kultúra szokásainak ismerete akár életmentő is lehet. Természetesen mi is vittünk magunkkal műholdas telefont. Ezzel akkor is tudsz beszélni, ha a semmi közepén vagy. Vittünk marmonkannákban tiszta vizet és üzemanyagot. Sok helyen kólás üvegekben árulták az üzemanyagot, és nemigen tudhattad, hogy mi volt bennük. Vizet nem érdemes az út mellől inni (és sokszor nincs is), így nagyobb városokban vettünk ásványvizet. A gyógyszerkészlet is benn volt. És hát ugye nehezen bírja ki az ember, hogy ne kóstolja meg az ínycsiklandó marokkói ételeket, és nem kizárt, hogy utána nehéz lesz a gyomra. Én egyszer lázasodtam be, de szerencsére nem volt komoly.

Milyennek találtad az afrikai embereket? Hogy fogadtak benneteket? Hogyan kommunikáltatok?
Mauritániát ilyen szempontból ridegnek érzékeltem. Amikor átmentünk Maliba, sokkal aktívabbak, mosolygósabbak voltak az emberek. Már a határon szólt a reggae. Nagyon aranyos néger gyerekekkel találkoztam, az egyik még verset is szavalt nekünk. Sajnáltam, hogy folyton rohantunk, hiszen a versenyt kellett követnünk, így legfeljebb egy órát tölthettünk egy családdal vagy a helyi iskolákban. A random akcióinknak hála többször is eltévedtünk: minden településen kerestük a helyi iskolát. Egyszer, amikor elhagytuk Nyugat-Szaharát, és Mauritánia, Atar közelében járhattunk, megláttunk egy kisebb csoportot. Mondták, hogy iskola nincs, helyette van vagy hét gyerekük. Sorba állítottuk őket, és mindenki kapott valamit: labdát, cipőt, édességet. Azután megvendégeltek bennünket, behívtak az otthonukba. Egy nagyon pici szobát kell elképzelni, ahol nincs ablak, az ajtónak csak nyílása van, nincs ágy, sem más bútor. Volt viszont szőnyeg és tévé. Mint utólag kiderült, ez egy gazdagabb család volt, mert volt egy-két kecskéjük. (Ha Mauritániában egy családnak vannak kecskéi, akkor gazdagnak számítanak.) A tévé be volt kapcsolva, és mutogatták, hogy én vagyok benne, mint európai ember. Van náluk egy szokás: ha meghívnak teázni, nagyon nagy sértés, ha visszautasítod. Persze a teaivás nem merül ki egy csészényiben – a negyediket már nem bírtuk meginni. Az asszony elővette a kis csészéit, amiket mi helyből piszkosnak tituláltunk volna. Nagyjából csak non-verbálisan tudtunk kommunikálni, egy órát tölthettünk náluk. Előre utánanéztünk, hogy mire lehet szükségük. Általában lábbeliben, gyógyszerekben szenvednek hiányt, a fájdalomcsillapító nem jut el hozzájuk. A családfő elmutogatta, hogy nagyon fáj a foga, gyógyszerre van szüksége. Kapott egy-két doboz Algopyrint, és cipőket is osztottunk. Volt olyan ház, ahol csak a nők és a gyerekek voltak otthon, a férfiak dolgoztak. Adtunk nekik krumplit és mézet, majd ők azt eladták a piacon.

Milyen volt az iskola?
Több iskolában is jártunk. Néhol a gyerekek korra való tekintet nélkül egy teremben tanultak. Volt, ahol a lányok és a fiúk külön padsorokban ültek, volt ahol vegyesen. A tanárok körbevezettek bennünket az épületben. Nagyon egyszerűnek kell elképzelni, mint mondjuk száz éve itthon egy falusi iskolát, de Könyvek nincsenek, örülnek, ha van füzetük és ceruzájuk. A legtöbb helyen nagy privilégiumnak számít, ha valaki iskolába járhat.

Mit adott neked ez az út?
Az afrikai kultúráról adott egy szélesebb képet. Ha csak pár hétre is, de megtapasztalhattam, hogy mi történik a világ másik felén. Sok emberrel beszélhettem arról, hogy ők miért vágnak neki egy ilyen útnak. És azt is megtudtam, hogy képes vagyok úton-útfélen, szélsőséges körülmények között is élni.

Más jellegű, ugyancsak utazáshoz kapcsolódó tanulásban is volt részed, hiszen az El Caminonak is nekivágtál. Miért indultál útnak?
Először 16 évesen hallottam a Camino de Santiago zarándokútról, két biciklis túratársamtól (akikkel akkoriban minden nyáron hosszú távokat bringáztunk). Egyből megfogalmazódott bennem, hogy én ezt akarom, nekem ez kell. Nagyon kíváncsi alkat vagyok, elolvastam mindent, amit találtam róla: könyvet, cikkeket, élménybeszámolókat és tanácsokat. Tudtam, hogy meg fogom csinálni, csak meg kellett találni a megfelelő alkalmat, és meghozni a döntést. 2011-ben, diploma után, még Anglia előtt a nyaram teljesen szabad volt. Egy barátnőm is szeretett volna jönni, de ő visszamondta az utolsó pillanatban, én viszont elhatároztam, hogy csak azért is nekivágok. A klasszikus útvonalat választottam, ami Saint-Jean-Pied-de-Portból, a francia határról indul, és az Atlanti óceánig tart; körülbelül 950 kilométeres táv. A végállomás Santiago de Compostelában van, ott kapja meg az ember a zarándokoklevelet. Nekem azonban maga az óceán volt a cél. Érdekes, hogy majdnem 1000 kilométert sétáltam ahhoz, hogy életemben először megpillanthassam az óceánt, és úgy rohanjak bele, mint egy évesen a Sugovicába. Minden hosszabb útnak van egyfajta belső lefutása, ahol saját magaddal találkozol. Olyan, mint az élet. Megvannak a maga nehézségei és magaslatai.

Mesélj ezekről.
Az egyik legnagyobb magaslat az, hogy az emberek figyelnek egymásra. Olyan emberséggel találkoztam az úton, amit máshol, ilyen egységben még nem tapasztaltam. Képzeld el, hogy egy idő után olyan vízhólyagos volt a lábam, hogy a talpamról feljött a bőr, és minden reggel be kellett kötöznöm. Minden hajnalban, mikor elkezdtem a napi sétám, beletelt pár órába, amíg megszoktam az éles fájdalmat. A negyven nap alatt két pihenőnapot tartottam, nem várhattam meg, hogy begyógyuljon az egyre nagyobb seb, hanem mindig újra jártam rajta. Átlagosan napi harminc kilométert mentem, néha negyvenet, de ezen a napon a tíz kilométer is majdnem kifogott rajtam. A semmi közepén volt egy házikó, ahonnan egy nő sétált ki. Nem tudtunk kommunikálni, de megfogta a lábam, és elkezdte leápolni a sebeimet. Ez egy nagyon különleges, megható élmény volt. Szinte zavarban is éreztem magam, hogy egy ismeretlen embertől ilyen önzetlen segítséget kapok. Azt éreztem, hogy noha egyedül megyek az úton, mégsem vagyok egyedül. A zarándoktársak is foglalkoztak egymással. Néha nem tudtam anélkül leülni az út szélére pihenni, hogy valaki meg ne kérdezte volna, hogy minden rendben van-e.

 

Mekkora a tumultus? Mennyire tud az ember egy ilyen úton valóban egyedül lenni?
Ha a klasszikus zarándoklatot járod, az elején még nagyon egyedül mész, csak egy-két emberrel találkozol. De az utolsó száz kilométeren már tömeg van. Nálam csak pár nap volt, amikor valakivel közösen gyalogoltam. Amikor viszont megérkeztem egy szállásra, ott, ha tudtam, beszélgettem. Nem vittem sátrat, szinte mindig zarándokszálláson aludtam. Az elején kiváltottam a credentialomat (a hivatalos El Camino útlevelet). Ebbe pecséteket kapsz a legtöbb szálláson, templomban és kocsmában, és cserébe olcsóbban – néha akár ingyen – megszállhatsz bizonyos helyeken. Baj akkor van, ha elfogy a szállás. Megesett, hogy én is a szabad ég alatt aludtam. Viszont nem ritka, hogy almát, körtét vagy vizet osztogatnak, vagy kiteszik őket az út szélére. Olyan is volt, hogy az út szélén palacsintát kaptam egy öreg nénitől. Ha nagyobb településre értem, ott bevásároltam, de mindig csak annyit, amennyi a következő napi útra kellett.

Étel, ital, kötszer – mit cipeltél még magaddal?
Volt egy tizenegy kilós hátizsákom, amit most már nem raknék meg ennyire. Könyvet, bakancsot kidobnám (bőven elég egy bejáratott, laza sportcipő), és elég egy váltás nadrág és felső is. Remek mosási-szárítási praktikák vannak. A negyven fokos spanyol nyárban percek alatt megszáradt a ruha, amit csipesszel a hátizsákra rögzítettem. Útközben kellett vennem térdszorítót, valószínűleg azért, mert nagyon nehéz táskát cipeltem. Lóbalzsam, fogkefe, fogkrém, szappan, naptej, jegyzetfüzet, kulacs, kullancs-csipesz, térkép kell, a biztonság kedvéért (alapvetően kikapcsolt!) mobilt vinnék még, másra nagyon nincs is szükség az úton, de ha lenne, a nagyvárosokban bármi beszerezhető. Egyébként több helyen látni az úton, hogy otthagynak tárgyakat az emberek, amelyek valójában nem biztos, hogy kellenek az életben, csak terhelnek bennünket, főleg ha nagyon ragaszkodunk hozzájuk. Nagyon szimbolikus. Finisterrében (ahol a Föld véget ér, mert már csak az óceánt látod), a világítótorony alatt sokan a legtöbb cuccukat el is égették, nem vitték már haza. Én csak a túrabotomat hagytam ott – véletlenül.

Talán a növekvő népszerűség az oka, hogy az El Camino zarándokösszetétele egyre színesebb. Számodra kik voltak a legemlékezetesebb zarándoktársak?
Volt egy magyar zászlóm, azt kitűztem a hátizsákomra, így több magyar és olasz is megszólított. Találkoztam német bankárokkal, akik az összes szabadnapjukat arra áldozták, hogy minden évben a Caminonak egy-egy részletét végigjárják. Volt olyan japán fiú, aki már fél éve gyalogolt, közben pedig megtanult spanyolul és franciául. Egy spanyol sráccal, akivel egy-két napot mentünk együtt, csak nagyon nehezen tudtuk megérteni egymást, viszont amikor végre sikerült, rájöttünk, hogy milyen sok közös van bennünk – azóta is tart a barátságunk. Na és volt még ott egy 90 éves néni is, aki bebizonyította, hogy a Camino nem korfüggő. Nem biztos, hogy az ezres távot választotta, lehet, hogy csak a százast, de nekivágott. Egyik este pedig a szálláson vettem észre, amikor az egyik zarándok férfi öltözködött, hogy az egyik lába protézis volt, épp szerelte le…

Volt olyan szakasz, amikor azt érezted, hogy feladod, és autót hívsz?
Többször is. Ilyen volt a legelső nap, amiről utólag kiderült, hogy az egyik legmeredekebb szakasz. Új bakanccsal vágtam neki a menetnek és persze rengeteg elvárással. Az út magas hegységre ment fel, odafenn köd, eső, minden, ami egy túrázóra rázúdulhat. Nem láttam az utat, a jelzéseket, csúsztam le a sárba. Volt a közelben egy menedékház, de a ködtől nem vettem észre, csak azt, hogy valaki kirohan, megfog, és behúz. Benn zenéltek, énekeltek. Ott lendületet kaptam, és folytattam az utam. Tudtam, hogy Roncesvalles-ben van az első zarándokszállás, oda kell beérkeznem. Amikor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, megpillantottam a táblát, hogy még öt kilométer, noha úgy éreztem, hogy már ott kellene lennem. Végtelennek tűnt a gyaloglás. Leültem, és legalább egy órán át agonizáltam. Nagy nehezen elindultam, és úgy 5 perc múlva elértem a várost. Alig akartam elhinni – valaki átrajzolhatta a jelzést. Amikor már ott vagy a cél előtt, és feladnád, mert nem bírod tovább, kiderül, hogy ha tovább mégy, egyből ott a jutalmad. Ez egy ilyen sztori volt.

És te elnyerted a jutalmad?
Nagyon sokat tanultam ebből az útból. Az életről, de legfőképpen önmagamról. Az ember egy teljesen más valóságba kerül, ahol először viszi magával az otthoni gondolatköreit, majd szépen lassan elengedi őket, és tisztul az egész kép. Ahol egy nap abból áll, hogy csak el kell jutni A-ból B-be, miközben adódhat ezeregy helyzet, ahol nem mással kell szembe nézned, mint saját magaddal. Minden bénaságoddal és erényeddel, múltaddal, jövőddel, de legfőképpen az itt és mosttal. És ha erre képes vagy, és kibírod, akkor nem mész haza. Fejlődik az akaraterőd, és az, hogy nézőpontot tudj váltani, hogy minden helyzet más, és nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt előre tervezted, de ez nem baj. Mert itt a legtöbb helyzetre van megoldás, és azt nem más mondja meg, hanem te alakítod. Néha sötét erdőben mész esőben, máskor a Pireneusok gerincéről nézve csodálod a völgyben megálló ködöt, és bár egyedül sétálsz, valójában sosem érzed magad magányosnak. Ez nagyon erősen formálja az embert, és új érzéseket szül. Rengeteg önbizalmat adott, hogy egyedül is el tudtam érni a kitűzött célomat. Amikor hazajöttem, szinte egyből, még a túratáskámmal a hátamon, bementem arra a munkahelyre, ahol dolgozni akartam. Nem küldtem előzetesen önéletrajzot, elmondtam, hogy a Caminoról jövök, és ott úgy éreztem, hogy nekem itt kell dolgoznom. Ha akarnak, nagyon szívesen jövök, ha nem, azt is elfogadom. Következő héten felhívtak, hogy enyém az állás; így szereztem az első munkahelyemet. Ha nincs Camino, valószínűleg nem ott kezdtem volna, és nem is lennék ugyanaz, aki ma vagyok.

Hová szeretnél legközelebb utazni?
Talán túl hosszú a bakancslistám, de párat elárulok belőle: Spanyolországban még valamelyik utat végig szeretném járni, és legújabban az Erdélyben épülő Via Transilvania is érdekel. Nepálba, Kaliforniába és a norvég fjordokhoz is elmennék. De nem kell mindig olyan messze menni, a magyar Kék Túrán is van olyan rész, ahol még nem jártam. Mostanában leginkább nem csupán túrát vagy munkát, hanem olyan önkéntességet is tervezek külföldön, ami által sokkal több helyi emberrel tudok majd találkozni, általuk megismerni az adott hely szellemét, és még segíthetek is.