„Minden az embereken múlik” – interjú Samu István rendőr vezérőrnaggyal

Balogh Edit

Az, hogy a Szegedi Rendészeti Szakgimnázium ad otthont az EBESZ Dushanbei Határrendészeti Vezetőképző Akadémia tréningjének, nemcsak iskolánk együttműködési lehetőségeit bővíti, de abban is óriási szerepet játszik, hogy egy igazán sokszínű társaságot, nagyszerű embereket ismerhettünk meg. Köztük van Samu István rendőr vezérőrnagy, volt országos rendőrfőkapitány-helyettes is, aki a képzésen a tádzsikisztáni intézmény szakértőjeként vesz részt. Egészen nyilvánvaló volt, hogy szeretném, ha mások is megismerhetnék közvetlenségét, lebilincselő történeteit és figyelemre méltó szakmai pályafutását, vagy legalábbis – a platform korlátai miatt – ezek egy apró szeletét.

Miért döntött úgy, hogy a középiskola után a Szovjetunióban folytatja a tanulmányait?
Nem a Szovjetuniót választottam, hanem meg akartam tanulni egy idegen nyelvet, mert a gimnáziumban se a németet, se az oroszt nem tudtam normálisan megtanulni. A katonai pálya érdekelt, korlátozottak voltak a lehetőségeim. Az orosz szóba se jöhetett, tudtam, hogy megbuknék egy orosz felvételin. Ezért úgy gondoltam, megyek Lengyelországba, lengyelül úgysem tud senki, majd ott megtanítanak. Végül a Kossuth Lajos Katonai Főiskolára felvételiztem. Két szakot jelöltem meg: harckocsizó és BM-határőr. A folyosón a harckocsizók bizottsága elé álltam be. Szemben volt a határőr felvételi bizottság. Kijött a határőr ezredes – egy vérbeli HR-es –, és azt mondta: „Samu elvtárs, maga második helyen jelölte meg a határőr szakot. Hány centi magas?” „178.” „Mit gondol, magának a Varsói Szerződés majd külön harckocsit fog gyártani? A maga választása, de ne álljon már itt sorba. Nézze, most éppen van szabad hely. Jöjjön át, először beszélgessünk, aztán ha nem tetszik, akkor átmegy a túloldalra.” Bementem. Általános dolgok kerültek terítékre, megnézte az eredményeimet, majd megkérdezte, hogy akarok-e Moszkvában tanulni. Kikerekedtek a szemeim. „Igazság szerint én akarnék, de nem tudok oroszul.” „Na, na, na, az nem olyan biztos, hogy maga nem tud oroszul. Mi ez?” Különféle tárgyakra mutatott rá a szobában, de véletlenül sem kérdezett mondatot. A hamutartó következett. „Ez mi?” Nem tudtam. „Dohányzik?” „Nem.” „Akkor nem fontos.” És ott ragadtam. Moszkvába menet a vonaton ért a második meglepetés, ugyanis itthon senkinek sem merték elmondani, hogy ez a határőr parancsnoki főiskola matematika szakos. Az orosz mellett pedig a másik, amit nem szerettem, az a matematika volt. Odakinn végül arra az elhatározásra jutottam, hogy nem elégszem meg azzal, hogy túlélem a főiskolát. Pár hónappal később megírtam a szüleimnek, hogy ha törik, ha szakad, én kiváló leszek.

Odakinn egészen kivételes módon tanították Önöknek az oroszt.
Tízen voltunk az évfolyamon, két öt fős csoportra osztottak bennünket, mindkét csoportnak saját tanárnője volt. Körülbelül napi tíz óra orosz nyelvoktatásban volt részünk. Ha valaki lebetegedett, a tanárnő órák után bement hozzá a gyengélkedőre, és ott adta le neki az anyagot. Emellett volt matematika, fizika, kémia, szabályzat ismeret, lövészet, és a többi.

Hogy fért ez bele 24 órába?
Egyrészt a szombat oktatási nap volt, másrészt a napirendünk a következőképpen nézett ki: a reggeli ébresztőt 45 perc reggeli torna követte. (-40 foknál csak séta volt, nem volt futás.) 9-től 14 óráig tanórákat, utána ebédet, majd politikai foglalkozást ütemeztek, ezután egy óra szabadidő járt. 16 órától 20 óráig kötelező, órákra beosztott önképzés következett – azaz vissza kellett menni az osztályba. 20 órakor volt esedékes a vacsora, 20:30-kor alakzatban kötelező esti séta, 22-kor takarodó. Szombaton a kiválóknak 17 órától volt kimenő, vasárnap 13-22 óráig.

Úgy gondolom, ez ma kivitelezhetetlen lenne.
1973-ban ment ki az első csoport. Az utánunk következő években már mindig volt lemorzsolódás.

Szeretett ott tanulni?
Nagyon – fantasztikus, professzionális oktatásban volt részünk. Elmondhatom, hogy a moszkvai oktatásnak köszönhetően engem azóta a szakmámban meglepetés nem ért. A főiskolán temérdek energiát fektettek abba, hogy megtanítsák mindazt, amire az életben szükségünk volt. Példaértékű volt a tanárok hozzáállása: amit tőlünk elvártak, azt ők is megcsinálták, nem számított, hogy jóval idősebbek voltak nálunk. Nagyon magasak voltak az oktatókkal szemben állított követelmények. A legalacsonyabb rendfokozat az őrnagyi volt, a hallgatói oktatók ezredesek voltak. Az akadémia előtt minimum három éghajlati övezetben kellett szolgálniuk, tehát egy arktika, egy kontinentális és egy sivatagi éghajlatban. A sivatagit kiválthatta a tengeri szolgálat. Ráadásként területi szinten kellett vezetői pozíciót betölteniük. És a feladatok! A lövészetnél például addig gyakoroltunk, amíg meg nem tanultunk lőni – ha ez ezer lőszerbe került, akkor annyiba. Mondok egy példát: a BTR, magyarul PSZH (páncélozott szállító harcjármű) lőrésétől tizenöt-húsz méterre volt a lövészárok. A BTR elindult a gerendákon; úgy pattogtunk benne, hogy semmit sem találtunk el. Odajött az osztályfőnökünk, kért egy géppisztolyt és egy teli tárat. Beült, és nagyjából tizenöt másodpercen belül lefektetett mindent. Majd kiszállt, és azt mondta: „Így kell csinálni. Harmadik év végére nektek is menni fog.” Kitartóan gyakoroltunk, és igaza lett.

Sok időt töltött Moszkvában. Mit hozott magával? Ha pedig hétköznapi dolgokról beszélünk, van olyasmi, ami beépült a szokásrendszerébe?
Megtanultam teázni. A tea központi kérdés az oroszoknál. Ha bemész egy orosz családhoz, az első, hogy teával kínálnak – hozzá tartozik az életükhöz, nem beszélve arról, hogy télen életmentő lehet. Mostanra lelkes gyűjtője lettem a szebb teáscsészéknek, szamovároknak. Ezen kívül még rengeteg dolgot hoztam haza. Az orosz nyelvismeretemből az első naptól kezdve egyértelműen profitáltam. A következő, amit megtanultam, hogy társat hátrahagyni semmilyen körülmények között sem lehet. Azután, nincs olyan, hogy haszontalan tudás. A BMP harcjárművekből és aknavetőkből álló harccsoportot tanultuk és gyakoroltuk. Nagyon nem szerettük, mert iszonyú kemény volt, és feleslegesnek is éreztük. Minek ez nekünk Magyarországra? A következő választ kaptuk: „Két dolog miatt: a világ változik, és rossz irányba is változhat. Fiatal vagy még, hosszú élet vár rád, nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Ez az egyik. A másik meg: ki van fizetve!” – Így lett. Az 1994-es szerb háború a magyar határőrséget is érintette. Eszközöket vettünk át a Honvédségtől, és Magyarországon megszülettek a határvadász századok… Azután ott van a szakmai hozzáállás. Arra tanítottak, hogy a képességeid száz százalékát kell kihasználnod. Ez nekem örök életre szóló tanulság. Elejétől fogva a kiválóra mentem, ami azt jelentette, hogy öt év alatt nem lehetett egyetlen négyesem sem. A határőrizeti szakmai tanárom, egy ezredes, egyszer mérgesen odajött hozzám egy vizsga után, amire ötöst kaptam, és letorkollt, amiért az csak egy „sima ötös” volt, és nem varázsoltam el a bizottságot. Végül sikerült felkerülnöm arra a dicsőségtáblára – Jenei János rendőr ezredes csoporttársammal együtt –, amire csak az aranyéremmel kitüntetett vörös diplomások fértek fel.

A külföldön kötött barátságai kiállták az idő próbáját?
Életbe vágóan fontosnak tartom, hogy minden szituációban legyen olyan ember körülötted, akiben meg tudsz bízni. Sok dolgot úgy lehet mind szakmailag, mind emberileg túlélni, hogy ha van, akire támaszkodhatsz. A barátokat meg kell tartani, végig vinni az életen, mert ez sokat segít. A másik nagyon fontos, hogy legyen melletted olyan ember, aki a szemedbe meri mondani, egészen tisztán és világosan, hogy amit most csináltál, az egy hülyeség. És teljesen mindegy, hogy ez a barátod mondjuk alezredes, te meg tábornok vagy.

Maximalistának gondolom Önt. Ennek nyilván rengeteg előnye van, de ki is zsigerelheti az embert.
A maximalizmus miatt hagytam abba a futást is. Gimnázium óta terep- és hosszútávfutó voltam. A Zrínyi Miklós Katonai Akadémián a fejembe vettem, hogy reggelente a 3000 métert 11 perc alatt teljesítem. Egy idő után fájni kezdett a térdem, elmentem az orvoshoz. Azt mondta, hogy az akaraterőm nagyobb, mint a fizikai teljesítőképességem – és persze eltanácsolt a futástól. Sokat tanulok a bölcs emberektől – szeretem őket hallgatni. Ki a bölcs ember? Először is nem hivalkodó; alapos, mély tudású, aki ad ebből a tudásából azoknak, akik rászorulnak. Másodszor, ismeri a korlátait. Nagyon fontos, hogy ne legyél mindig elégedetlen, tudj örülni annak, amit elértél. Mondhatod azt, hogy tíz év múlva ezt vagy azt szeretnéd elérni. De arra is gondolj, hogy jövőre mit szeretnél, és azután – rövid célokat is tűzz ki, amiben sikered lehet. És ha netalántán a dolgok nem a terveid szerint alakulnak a tizedik év végén, és ez tőled független, akkor volt tíz jó célod, aminek örültél, és egy, ami nem úgy sikerült. Mert ilyen mindig lesz, ez elkerülhetetlen.

Mennyire tartja magát rugalmasnak?
Igyekszem jól felmérni a helyzeteket. Felismerni például, hogy ami most történik, és akadályoz a célom elérésében, az egyrészt egy állandó dolog-e, illetve mennyiben függ tőlem. Ha nem tudom megváltoztatni, akkor le kell mondani róla, és nem búslakodni miatta. Néha be kell látni, hogy a körülmények megváltoztak. De azt is meg kell vizsgálni, hogy egy bizonyos időn belül a körülményen tudok-e változtatni? Vagy várható-e, hogy változik a körülmény? Nem dobjuk el a célt, csak odébb tesszük. Az ilyen nagy volumenű tervezések tipikus esete volt az uniós csatlakozásra való felkészülés, a Schengen alapok felhasználása. Voltak benne célok, amiket nagyon szerettünk volna, és én nagyon ragaszkodtam hozzájuk, de nyilvánvaló volt, hogy bizonyos periódusokban nem lehet őket végrehajtani. Mégsem mondtunk le róluk. Félretettük, és megpróbáltunk körülményeket teremteni hozzájuk. Nem jött össze, újrakezdtük. Olyan könnyen célról nem mondok le. De olyan is van, hogy csak ki kell várni a megfelelő alkalmat. Ennek kiváló példája az országot lefedő illegális migráció elleni háló, másnéven check net, amit a határőrségnél hoztunk létre. Ez egy szervezetek közötti együttműködés, azóta is él, és az európai uniós legjobb gyakorlatok közé került. Meg voltam győződve róla, hogy egy rendkívüli innovációról van szó, jobb, mint a németek schleierfahndung-ja (szó szerinti fordításbanfátyolkörözés”). A lényege, hogy az országban megjelölt pontokon más hatóságokkal közös járőrszolgálatokat látunk el, és így próbáljuk meg kihalászni az illegális határsértőket. Amikor az ötlet megszületett, nem volt rá fogadóképes kereslet – betettem a fiókba. Az uniós csatlakozás előtt feltették nekünk a kérdést, hogy van-e valamilyen országot átfogó határbiztonsági rendszer, ami nemcsak a határokat védi, mert be kellene mutatni, és kiküldeni Brüsszelbe…

Jelenleg az iskolánkban folyó, EBESZ Dushanbei Határrendészeti Vezetőképző Akadémia tréningjén vesz részt szakértőként. Hogyan került kapcsolatba a közép-ázsiai intézménnyel?
2007-től az Európai Unió közép-ázsiai határbiztonsági programjában kezdtem dolgozni az öt közép-ázsiai országban. Éveken keresztül jártam ki, és megismertek. Amikor megnyílt Dushanbében az EBESZ Határrendészeti Vezetőképző Intézete, felkértek, hogy oktassak az iskolában. Írtam egy könyvet, a Határőrizet alapjait – ez lett az alap tanagyaga az integrált határigazgatás oktatásának, immár ötödik éve én vagyok a terület szakértője.

Habár magyar ember ritkán jut el Közép-Ázsiába, a térség kultúrája sokakat érdekel. Ön milyen kulturális különbségeket tapasztalt?
Nálunk kőbe van vésve, hogy egyenruhás nem késhet – ott igen. A másik a nyitottság kérdése. A bizalom szempontjából a közép-ázsiai társadalmak jóval zártabbak, mint a mieink – nehéz konkrét információhoz jutni. Ennek az is oka lehet, hogy túl gyorsan változnak a beosztásokban az emberek. Azután nagyon óvatosnak kell lenni a megítéléssel kapcsolatban. Nem vezet célra, ha a saját kis kódexünket visszük oda. Nem lehet Európában érvényes elveket és célokat rájuk erőltetni, lehet, hogy tönkre tennéd azt az államot. Inkább kérdezni kell, óvatosan javaslatot tenni. Ha időtávlatban vizsgáljuk, rájövünk, hogy ezek az országok óriási fejlődésen mentek keresztül, és ezt értékelni kell.

Mi a legkedvesebb emléke a határőrséggel kapcsolatban?
Nehéz a sok élményből választani! Maga egy élménycsoport az, amikor fiatalon az őrsre kerülsz őrsparancsnok-helyettesnek. Egyszer csak rád bíznak ötven embert, azokért az emberekért és azért a határszakaszért felelős vagy, és átérzed ennek a súlyát. A másik legnagyobb élményem a határőrségi sorkatonákkal való munka. 1991-ben Szombathelyen megbíztak a pápalátogatás biztosításával, amire felállítottunk egy zászlóaljat, majd jutalomképpen, a pápa meghívására tizennyolc főt küldtünk a sorállományból a Vatikánba.
Kihagyhatatlan az európai uniós csatlakozás, hogy az egészet végig csinálhattam, az első naptól, az első üres laptól a Schengen csatlakozásig, vezető beosztásban, és ezért megkaptam a második tábornoki csillagomat és az Osztrák Köztársaság nagy arany éremkeresztjét. A következő meghatározó élmény egy érdekes érzés: a határőrség integrációja. Ez a szervezet akkor volt a csúcson. Én ekkor az országos rendőrfőkapitány rendészeti helyettese voltam. De a határőrség már nem velem szűnt meg, már rendőr voltam. A következő pedig, hogy egyetlen pillanatát nem bántam meg annak a három évnek, amit az Országos Rendőr-főkapitányságon töltöttem, pedig kegyetlen nehéz időszak volt. Megadta a sors, hogy a kiképzésemnek és a beosztásaimnak köszönhetően egész széles spektrumban lássak rá a dolgokra. Mégis, visszaemlékezhetek szakmai sikerekre, egyetlen könnyem nem fog csordulni, de ha az emberekre és az emberségességre emlékszem vissza, akkor igen. Minden az embereken múlik, nem a technikán és nem a pénzen. Az egészet a határőrizetet ellátó emberekért volt érdemes csinálni.

Galériánkban a tábornok úr Közép-Ázsiában készített fotóiból láthatnak egy kis ízelítőt: