Látogatás az Igazságügyi Orvostani Intézetben

Juhász Krisztina

 A rendőri hivatás sok-sok árnyalata közül az egyik „mélyebb tónusú” a halállal való szembesülés. Annak érdekében, hogy ez ne okozzon sem a munkavégzés terén komplikációt, sem pedig személyes traumát a későbbi hivatásteljesítés során, iskolánk felvette a kapcsolatot az Igazságügyi Orvostani Intézettel. Ennek köszönhetően tanulóink a nappali oktatás keretében részt vesznek egy igazságügyi boncoláson. A lelki és morális felkészülésen túl kiemelten fontos szerepet tölt be ez a lehetőség a szakmai oktatás terén is, mivel több tantárgyban szerepelnek halállal kapcsolatos ismeretek, amelyek elengedhetetlenek az eredményes rendőri munka teljesítéséhez: halálhír közlése, kríziskommunikáció, holttest őrzése, stb. Mindennek apropóján álljon itt egy személyes visszaemlékezésem:

It’s my life…

Odaléptem az ablakhoz, de csak az ablak előtt álló hosszú asztalon sorakozó üvegekig jutottam. Az ablak nyitva volt ugyan, de friss levegőre volt szükségem, ezért megpróbáltam keresztülhajolni az üvegek felett. Kinéztem és mélyeket lélegeztem. Szemben a megállóban az emberek türelmesen várták a villamost. Még, még, még egy kis levegő! – zakatolt az agyam, miközben véletlenül kishíján levertem az asztalról az egyik üveget. Gyorsan hátraléptem és ránéztem az üvegekre, amelyek egyszerű befőttesüvegeknek tűntek – valószínűleg korábban az is volt bennük, uborka, meggy, csalamádé. Megették, majd kimosták az üvegeket és behozták őket ebbe a helyiségbe, ragasztottak rá egy vignettát: X. Y. – tüdő, X. Y. – lép, X. Y. – szív.

Dermedten álltam az asztal mellett, mintha nem tudtam volna, ki vagyok, hol vagyok, és mi történik? Pedig tudtam! Megmozdulni azonban nem voltam képes, csak a fejemet fordítottam ide-oda. Letekintettem az asztalon álló üvegekre, majd kinéztem az ablakon, a villamos éppen megérkezett és föl-le szálltak rá az emberek. Olyanok, mint én, mint te, mint mi, élő emberek! Végül visszafordítottam a fejem az ablaktól a helyiség felé és láttam, ahogyan mozog a boncasztalon egy élettelen test, mert a boncolás a vége fele járt, a boncmester elkezdte a testet összevarrni, hogy később átadhassák azt a temetkezési vállalkozónak és a családtagok méltó módon megemlékezhessenek elhunyt szerettükről. A holttest végtagjai tehát megmozdultak az öltések hatására – furcsa érzés járt át, elfordultam és még egyszer áthajoltam az asztal fölött, amelyen a befőttes üvegekben formalinban úszkáltak az emberi szervdarabok. Visszapillantottam a megállóba, ahol immár új utasok várták a következő villamost. Elérkezett az idő, amikor úgy éreztem, el kell köszönnöm a pathológus orvostól és munkatársaitól, majd kiléptem a boncteremből és becsuktam magam mögött az ajtót.

A gondolataim, az érzelmeim cikáztak és felbolydultak. Igen! Ekkor döbbentem rá és értettem meg mit jelent az ÉLET és mit jelent a HALÁL. Már a boncolás kezdetén, számomra természetes, az orvos és munkatársai számára viszont szemmel láthatóan furcsa kérdéseket tettem fel: Tudja már az elhunyt családja mi történt? Voltak gyermekei? A válaszokból azonban rá kellett ébrednem arra, hogy az ő munkájuk nem erről szól: „Nézd, itt a szíve, a koszorúerein látszik, hogy már elkezdődött a meszesedés.” Miközben orvosi hivatásukat gyakorolják segítve ezzel a rendőrség, a bíróság munkáját, nagy volumenű felfedezéseket tehetnek és tesznek, gazdagítva ezzel az orvostudományt. Keménynek, kitartónak és állhatatosnak kell lenni. Másképp nem lehet csinálni, ki kell zárni az érzelmi attitűdöket a tudomány és az igazság kiderítése érdekében.

Legszívesebben visszamentem volna és megköszöntem volna nekik minden ember, az emberiség nevében a munkájukat és minden olyan szakembernek, akik a halállal nap mint nap szembesülnek, majd amikor hazamennek, képesek őszintén rámosolyogni a társukra, a gyerekeire. És miért teszik ezt?! Mert ők már tisztában vannak azzal, mit jelent a halál és mekkora érték az élet!

Reggel, amikor a boncteremben az élettelen testet néztem, az orvos már elkezdte a boncolást a számára megszokott rutinnal, az én elmém és lelkem ajtaját azonban egyfolytában érzések és kérdések kopogtatták: Ez a test egy ember volt, voltak barátai, családja, hobbija, munkája, háza, kutyája, stb. Ám ebben a pillanatban az orvos felnyitotta a koponyát és kivette az elhunyt agyát. Hova lettek hát ennek az elhunytnak az érzelmei, a gondolatai, a lelkivilága, a szellemisége, a hite??? – zakatoltak tovább a gondolataim.

Ne akarj meghalni, ne sajnáld magad, mert az életednek mindig van értelme!

Több mint 20 évvel később sem vagyok képes az „Anathomia pathológia” épülete előtt úgy elmenni autóval, villamossal, hogy ne pillantsak föl a 2. emeletre, ahol az egyik ablak mindig nyitva van… Ez a nyitott ablak azt mondja mindenkinek:

Szép és értékes az élet!