22 óra alatt a Balaton körül

Balogh Edit

Idén több mint tizenháromezren kötöttek futócipőt, hogy legyőzzék a Balaton körül 221 kilométer hosszan tekergő utat és önmagukat. És idén először a megmérettetésre az SZRSZG csapata is benevezett. A zizegő energiával átjárt könyvtárban, ahol az interjú készült, a team tagjai derűs összhangban meséltek felejthetetlen tapasztalataikról. (Stáblista és távok a cikk végén!)

Mi inspirált benneteket, hogy elinduljatok az Ultrabalatonon?
Laura: Egy ORFK-s e-mail volt a kiindulópont. Körbekérdeztem, hogy ki szeretne csatlakozni, így verbuválódott a csapat. Először csak várólistások voltunk, januárban beletörődtünk, hogy lecsúsztunk a versenyről, de két nappal később felhívtak, hogy bekerült a csapat, vállaljuk-e. Mire eljutottunk az indulásig, a csapattagok többször cserélődtek. Egyébként októberben már a huszonkettedik percben betelt a nevezési tábla.
Anikó: Nekem régi álmom volt, hogy eljussak erre a versenyre.
Dominika: Mivel egyébként is szoktam futni, úgy gondoltam, itt az alkalom, hogy kollégákkal is kipróbáljam.
Laura: Én szeretem a csapatversenyeket, nálam ez volt a legfőbb húzóerő.
Sanyi: Vállalni akartam valamit ebből a hosszú távból. Úgy voltam vele, hogy valahogy csak le bírom futni.
Barbara: Nagyjából másfél éve kezdtem el hobbiszinten futni, így lesz, ami lesz alapon bevállaltam.
Zsófi: Én abszolút kezdő vagyok, NEM szoktam futni. Laura és Dominika voltak a fő szervezők, elég gyakran hallottam őket erről beszélni. Egyszer csak felcsillant a szemem, azt gondoltam, jó lesz egy kicsit kiszakadni a mindennapok taposómalmából. Változatosságot jelenthet, és egy kicsit összerázódunk a csapattal.
V. Zoli: Amikor felvetették az ötletet, testnevelőként kötelességemnek éreztem, hogy támogassam a csapatot. Eredetileg nem akartam futni, mert nem tudtam készülni – tavasszal sok rendezvényt kellett szervezni. Mivel azonban többen nem tudtak eljönni, a 24 órás vezetés mellett mégis vállaltam 4,3 kilométert. És örülök, hogy így tettem, mert nagyon jó volt a csapat, és fantasztikusan éreztem magam.
P. Zoli: Én nagyon szeretem a Balatont, párszor át is úsztam már, és ki akartam próbálni, hogy ez a másik közeg milyen lehet. Szeretek futni, szoktam is. Kíváncsi voltam, mit bírok, és hogy végig tudjuk-e csinálni mindnyájan, hogy sikerül-e időben teljesíteni. 32 órát adtam magunknak, ehhez képest 22 óra alatt végeztünk.
Dani: Szeretek biciklizni, de a Balatont még nem kerültem körbe, ezért akartam menni.  Végül aztán a tekerést megspékeltem egy kis futással is, mert a másik tanuló nem tudott eljönni. Alföldi gyerekként imádtam a hegyek, völgyek, dombok, és a felkelő nap látványát.
Laci: Egyrészt szeretem a Balaton környékét. Már többször körbetekertem, gondoltam meg kellene próbálni futni is az ismerős terepen. Másrészt a társaság miatt, ami eleve jónak tűnt. Szerintem nagyon fontos, hogy a munkatársaimat ne csak az irodából ismerjem.
István: Engem az iskolai futópályán kaptak el, és kérdeztek meg, hogy lenne-e kedvem egy KIS futáshoz. Persze igent mondtam, és abszolút megérte!

A biciklisek mikor kerültek a képbe? Az elejétől fogva nyilvánvaló volt, hogy kell valamiféle háttérország?
Laura: Úgy gondoltuk, jó, ha van valaki a futókkal, hogyha bármi történne, jelezhesse a többieknek. Dani nagy biciklis, szívesen csatlakozott. Később András neve is felmerült.
András: Tettem egy könnyelmű ígéretet, de nem bántam meg.
Dominika: András régebben mesélte, hogy egyszer már körbe biciklizte a Balatont, így adta magát a helyzet.
Zsófi: A két biciklis és a két sofőr voltak a csapatunk legnagyobb hősei. Az első busz szombaton hajnali háromkor indult, másnap hajnal kettőkor értünk be a célba, onnan pedig egy rövid pakolás után robogtunk haza. Ráadásul ebből a társaságból hárman futottak is.

Igényelt az UB valamilyen speciális felkészülést?
Anikó: Mivel egyébként is futok, csak a távot növeltem kicsit. Végül mindenki nagyon jól teljesített, elégedetlen magával senki nem lehet.

A rutinos futóktól kérdezem, akik hosszabb távokat is gyakran bevállalnak. Hogy indultatok neki? Okozhatott az Ultrabalaton meglepetést?
Sanyi: Tudtam, hogy le fogom futni, mint ahogy azt is, hogy fogok szenvedni. A vége felé ez mindig így van.
Anikó: Minden verseny más. Nem ismertem a terepet, az emelkedők gyakoriságát és mértékét, nem tudhattuk, milyen idő lesz. Én a térdemtől féltem, amit túlterheltem az előző időszakban.
Dominika: Én úgy voltam vele, hogy futottam már hasonló távot, hasonló terepen, úgyhogy nagy baj nem lehet. A felkészüléskor igyekeztem ezeket számításba venni; futottam esőben, és futottam rövidebb távot kicsit gyorsabban. Mindenre felkészítettem magamat, hogy ne érjen meglepetés.

Volt-e holtpont? Ha igen, hogyan jutottatok túl rajta?
Dominika: Nálam volt. Mind a 25 kilométerem az északi parton vezetett, és hajnalban kezdtem. Az utolsó öt kilométernél éreztem, hogy nehezebben megy, de nem hagyhattam cserben a csapatot. Nem szabad feladni, hiszen azért jöttünk, hogy megcsináljuk. És úgy voltam vele, hogy futottam már többet is, nehogy már kifogjon rajtam.
V. Zoli: A holtpont 500 méternél volt, utána az akarat vitt tovább.
Sanyi: Én a szakaszom utolsó negyedénél voltam a leglassabb. Meleg volt, de szerencsére a kísérő hozta a vizet, valahogy beértem. Az járt a fejemben, hogy muszáj megcsinálni, olyan nincs, hogy megállok.
Anikó: Nekem holtpont nem volt. Én inkább a többszöri elindulástól tartottam.
Laci: A nehézséget a hosszú ébrenlét és a többszöri futás együttese jelentette. Három résztávot futottam, és azokra újra és újra fel kellett pörögni. Azt gondolom, jól becsültem meg a felkészültségemet és az állapotomat. Tisztességes átlagokat futottam, úgy hogy közben a futás öröme is megmaradt. A holtpontot az utolsó résztáv elkezdése előtt éltem át a buszban készülődve. Végül az éjjel-esőben-erdőben is jól ment, de a történet végére azért rendesen elkészültem.
P. Zoli: Szerintem mindenki belegondolt, hogy bármi történjék, bármilyen idő van, bármilyen fáradt, be kell érkeznie, mert a társai várják. Ha nem futok be, akkor nincs csapat, és nem akarom elrontani a többiek teljesítményét. Felelősek voltunk egymásért. Amikor utolsó alkalommal futottam, hajnali fél egykor, elkezdett szakadni – persze előtte egész nap szurkoltam, hogy ne essen az eső. De nem foglalkoztam vele, tudtam, hogy úgyis megcsináljuk. Viszont sajnáltam Andrást, mert ugyanúgy ő is ott biciklizett, és nem volt védőruhája.

Mennyiben segített a két biciklis mitfahrer?
Sanyi: Volt kihez szólni, nem voltam teljesen magamban.
István: Nagyon jó volt, hogy tudtam, hogy van, aki jön velem végig, volt beszélgetőpartnerem, és rengeteget segítettek a sok biztatással.
Barbara: Egyfajta biztonságérzetet adtak. És nagyon sokat jelentett, hogy nem nekem kellett vinnem a fél literes palackot azért a pár kortyért, amit menetközben megittam.
Laci: Sokat segítettek már a puszta jelenlétükkel is! Gyakran előfordult, hogy látótávolságon belül senki nem futott előttem (hátra nem nézegettem), és ilyenkor jó volt érezni, hogy nem vagyok egyedül. Régebben sokkal jobban kedveltem a magányt, manapság jobban szeretek társaságban futni.
Zsófi: Nekem abszolút kezdőként mélységesen megnyugtató volt, hogy ha netán elesem, ott van valaki, aki felkarol, és segít továbbmenni. Nagyon nagy támasz volt András, aki noszogatott, máskor visszafogott, vagy hajtott éppen, amire szükség volt. Elterelte a figyelmünket.
Laura: Amíg valami eltereli a figyelmemet, sokat tudok futni, mert nem azt számolom, hogy mennyi van még hátra. Danival mindenfélét kitaláltunk, hogy másra figyeljek. András pedig este navigált. Szakadó esőben, amikor nagyon rosszak voltak a látási viszonyok, szólt, ha bármilyen akadály volt előttünk.
Dani: Volt olyan, hogy Barbarával szétszakadtunk. Előre sprinteltem megnézni, hogy egyáltalán merre kell mennünk.
Barbara: Egy ponton nem volt se tábla, se felfestés, és elágazott az út. Fogalmam sem volt, hogy merre tovább. Megkértem Danit, hogy nézze meg, jó felé futunk-e. Hatalmas segítség az, hogy a biciklis előre tud menni, és irányban tart bennünket. De az sem utolsó, hogy hegymenetben az ember nem csak saját magát sajnálja. Mert a biciklis legalább úgy szenved, mint én.
Laura: Volt egy nagyon nagy emelkedő, ott minden biciklis úgy döntött, hogy leszáll, és feltolja a kerékpárt, de Dani ott is feltekert.
P. Zoli: Az első szakaszomon végig beszéltem Andráshoz. Bemutattam gyerekkorom kedvenc színhelyeit Földváron, ahová sokáig visszajártam, a legfőbb látványosságokat és nevezetességet. Gyorsabban eltelt az idő. Ha az ember monoton ütemben végigfutja, akkor befelé figyel, nem tud bámészkodni. Volt egy közös élményünk is. Este volt már, fél tíz körül. Egy férfi kiállt a kapuba, és a Hallelujah-t gitározta. Ott állt a feleségével, és teljesen önként adott valamit nekünk cserébe azért, hogy nézheti a futókat. Megajándékozott bennünket.
András: A déli parton pedig óvodások szurkoltak a futóknak.
P. Zoli: A váltópontoknál, ahol összegyűltek az emberek, már-már diszkó hangulat uralkodott: az emberek ugráltak, táncoltak. Este ez a bulihangulat még tovább fokozódott.

Többen vagytok, akik vettek már részt futóversenyeken. Mennyiben volt ez más?
Dominika: Abban, hogy ott általában lefutjuk a távot, aztán megyünk haza. Itt is megyünk haza, csak addig még eltelik majdnem egy nap. Fárasztóbb volt, mint egy átlagos verseny.
István: Már voltam egy pár futóversenyen, de ilyen baráti hangulatot nem tapasztaltam. Nem is versenyhez hasonlított; inkább egy olyan eseményhez, ami azért van, hogy közelebb hozza egymáshoz az embereket.
Laci: Én erre a futásra úgy mentem, hogy jól fogom magam érezni. Nem az idő és eredmény volt most a fontos, hanem hogy élvezzem az egészet. És bejött!

Tovább kitart az élmény, nagyobb löketet ad?
Sanyi: Mindenképp. Nem olyan, mint egy szimpla futóverseny.
Anikó: Fel kell dolgozni, ehhez idő kell.
Barbara: Több mint 24 órája fenn voltunk, és nem voltunk fáradtak. Fel sem tűnt, hogy hajnali két óra van, amikor beértünk. Nem érzékeltük az időt.
Zsófi: Én csak vasárnap délben tudtam elaludni, még otthon is élt bennem a verseny.

Másfajta igénybevétel volt ez a túra a bicikliseknek, viszont nagyon hosszú szakaszokat mentetek. Nektek mennyire volt fárasztó az UB? És mennyire éreztétek ezt a folyamatos energialöketet, amiről a többiek beszámoltak?

Dani: A lábam nem fáradt el, és végig remekül szórakoztam. Nem volt monoton, mindig láttam valami érdekeset. Olyan volt, mintha turista buszon ültem volna. Inkább a kilenc órán át tartó ülés volt kényelmetlen.
András: Nekem inkább az utolsó másfél óra volt kellemetlen, mert bőrig áztunk, és hideg volt. Cserébe viszont a túra valóságos élménycunami volt, a futók különböző szakaszokon megélt benyomásait mi bicajosok együttesen megkaptuk. Ráadásul, mivel több időt töltöttünk mozgásban, több arcát is láthattuk a Balatonnak, amit a főútvonalon haladva, elsuhanó autóban ülve az ember nem vesz észre.

Vittetek-e valamilyen kabalát?
Anikó: Én igen. A kisfiam csomagolt nekem egy kis rózsaszín plüss malacot és egy tehénkét.

Azt mondják, a versenyeken a futóközösség tagjai egymást is lelkesítik. Tapasztaltatok hasonlót?
Laci: Igen, természetesen! Ez a verseny ebből a szempontból is kifogástalan volt.
András: Amikor egy futó elhaladt mellettünk, mindig egy Hajrá!-val buzdított minket.
István: Amikor megelőztem egy-két versenyzőt, a Gyerünk! Hajrá! Kitartást! Meg tudod csinálni! kiáltásaik még sokáig visszhangzottak a fülemben. Kellemes csalódás volt.
Laura: A célvonal előtt állt egy teljesen ismeretlen férfi, aki odakiabált nekem, hogy Ez az! Gyerünk! Mindjárt benn vagy! Húzd le a csippantót! Vállon veregetett, amikor beértem, aztán eltűnt.
Barbara: A váltópontokon a szervezők is már messziről biztattak. És mi is biztattuk azokat a versenyzőket, akik a váltópontokra a saját csapattagjaink előtt futottak be. Az egész versenyen nagy volt az összetartás.

A csapattagokat nem csak az SZRSZG-ből toboroztátok. Dominika, a szüleid rögtön rámondták az igent a csatlakozásra?
Dominika: Persze, már nagyon régóta futnak, nagyon sok versenyen részt vettek, nekik ez csak egy kis extra volt. Sőt, igazából győzködni sem kellett őket, mert amikor mondtam, hogy lehet, hogy nem lesz ki a csapat, rögtön felajánlották, hogy csatlakoznak. Ők is hosszú távokat futottak.
Barbara: Majdnem a felét megcsinálta a család.

Melyik volt a legemlékezetesebb pillanata a versenynek?
Sanyi: Az eleje, a közepe meg a vége.
Barbara: Nem tudnék kiemelni csak egyet. Én mindkét autóban ültem, mindkettőben fantasztikus volt a társaság, a hangulat. Minden állomáson kimentem a befutó elé, nem számított, hogy esett az eső, vagy fújt a szél. Az egész egy óriási élmény volt.
Laci: Nem pillanat, de leg. Éjjel, szakadó esőben futni az er(d)őben – hatalmas élmény volt. Eleve szerettem volna futni éjjel, a fentiek jóvoltából pedig még extrát is kaptam.

Elég hosszú időt töltöttetek együtt, egymásra utalva. Milyen hatással volt ez rátok?
Anikó: Én pozitívan csalódtam ilyen téren. Tartottam esetleges konfliktusoktól, hiszen sokan voltunk összezárva, fáradtan.
Zsófi: De mindenki kellőképpen rugalmas volt.
Laci: Azt gondolom, hogy az ilyen események erősítik az összetartozás érzését, és ez a hétköznapi munkára is pozitív hatással van. Örülök, hogy a munkatársaimat számomra új oldalukról is megismerhettem. Az extrém terhelés miatt tartottam attól, hogy valaki megsérül, de szerencsére a baj mindannyiunkat elkerült.
Sanyi: Ez egyfajta csapatépítés is volt – méghozzá a legjobbak közül való.

Futók: Drubina László r. alezredes (14,2km), Farkas Csilla (29,9km), Gamsz Laura (9,3km), Gamszné Kondorosi Barbara (10,2km), Kása István – II/4-es  tanuló (16,6km), Oláh Dominika (30,7km), Papp Károly r. ezredes (27,5km), Papp Zoltán r. alezredes (14,4km), Sándor Dániel (5,8km), Sebőkné Császár Anikó (28,7km), Siprikó Sándor r. alezredes (26,7km), Várkonyi Zsófia (6,4km), Vörös Zoltán (4,3km)

Biciklis kísérők: Lux András r. őrnagy, Sándor Dániel

Sofőrök: Gamsz Laura, Vörös Zoltán